Nem volt tudatos, de kis híján pont száz évvel a kép készülte után próbáltuk újraalkotni a svábhegyi autóversenyek egyik ikonikus fotóját.
Én autóversenyeken nőttem fel. Egy ideig csak a versenyautók léteztek számomra, minden mást figyelembe se vettem. Átélhettem a hazai rali és gyorsasági egyik aranykorát a 90-es évek végén, 2000-es évek elején. Ugyanakkor Magyarország autósport történelme jóval visszább nyúlik, mint azt én valaha is elképzeltem. Ha valaki komolyabban beleássa magát, rájöhet, hogy az 1920-as években már rendszeresek voltak az autóversenyek a Svábhegyen. A 60-as években még Ferihegy betonján is rendeztek futamokat, és Lotus Cortinák kerülgették nyélen a Hősök terét, Niki Lauda pedig már 1969–ben a Népligetben versenyzett. Igen, Budapest kellős közepén. Ma már ez mennyire elképzelhetetlen.
Zajos, büdös. Kinek kell ez? Nem igaz? Maximum a Formula E szabadulhatna be a városba, mert a kikapcsolódásnál, a programoknál fontosabb lett a csend. Egy fővárosban. Könyörgöm. Mindegy, ez egy másik cikk témája lehetne…
Mindenesetre az biztos, hogy olyan tömegeket, mint az egykori versenyek, ma már biztosan nem tudna vonzani egy belvárosi autóverseny. Főleg nem porszívó hangú szappantartókkal. Az autózás elvesztette exkluzivitását, hiszen már nem elérhetetlen, és elvesztette a varázsát is a biztonság fejlődésével. Ez most durván hangzik, de a Forma-1-et is unalmasnak mondtuk, amíg Grosjean nem lángoló autóból szállt ki, ezzel emlékeztetve minket, hogy ezek a pilóták még mindig az életükkel játszanak.
A 20. század elején más volt a helyzet. Az újdonság erejével hatottak a száguldó automobilok, amikkel rendszerint a legfelsőbb nemesi réteg versenyzett, hiszen csak ők engedhették meg maguknak a közlekedés ezen új és izgalmas formáját az I. világháborúból újjáépülő Magyarországon. Versenypályák hiányában minden a közutakon kezdődött, például Budán, a Svábhegyen, ahol már 1920-tól rendeztek hegyi felfutásokat. Elkezdtem beleásni magam, és így találtam rá a Fortepan gyűjteményében egy zseniális fotóra 1922-ből, ahol éppen egy Steyr-nek kenik a Karthauzi utca és a Művész út sarkán.
Mit ad Isten, hétvégén pont arra jártunk, így útba ejtettem a pontos helyszínt, hogy megnézzük milyen ma. Nos, nem sokat változott. Persze az utat azóta leaszfaltozták, és az oszlopok, táblák is máshol vannak, de a fogaskerekű felüljárójáról a mai napig könnyen felismerhető a helyszín. Sajnos mostanra keményen benőtte a gaz az út jobb oldalát, így egészen pontosan nem tudtam abból a pozícióból fotózni, ahonnan a kép készült, de így is látványos montázst lehetett a mai és az 1922-es fortepanos fotóból gyúrni.
Ott álltam, kezemben a fotóval, és kirázott a hideg. Hihetetlen volt belegondolni, hogy ebben a rendkívül nyugodt kis utcában egykor embertömegek várták, hogy láthassák az elszáguldó versenyautókat. 1920-ban például több mint harminc ezren voltak. Most madarak csicseregnek, 100 éve viszont gépek morajlása zengte be a környéket. Ma már nincs Kristály Benzin reklámtábla, sem kalapos hölgyek és öltönyös úriemberek, akik direkt az esemény miatt csípték ki magukat. Kezdetlegességében, egyszerűségében gyönyörű, hogy a motorizáció Budán is utat tört magának, már akkor, amikor még csak egy kihúzott szalag védett meg a száguldó autóktól, a pilóták pedig csak szemüveget és sisakot viseltek – jobb esetben.
