Beszámoló egy spontaneitásától különleges autótalálkozóról, ami megmutatta, hogy nem egy törött szekeret tolunk tovább mi autóbuzik. Arra a pár napra mind tudtuk hol a helyünk. A Wörthi-tó partján.

Onnan tudod, hogy valami csodálatos történt veled, hogy már előre azon aggódsz: vajon tudok-e majd méltó cikket írni erről az élményről. Egy dolog átélni valami különlegeset, és még egy dolog átadni azt betűkön keresztül. Nyilván lehetetlenség is lenne elvárni, hogy a legmélyebb tisztasággal elmeséljem, hogy miről is szólt ez a hétvége a Wörthi-tó mellett. Ehhez bizony ott kellett lenni, át kellett élni, érezni kellett az illatokat, hallani kellett a hangokat.

IMG_8035

Teljesen kibírható, 5 órás utazás várt minket Budapestről a Wörthersee felé, amit egy Alfa Romeo Stelvio igyekezett semmissé tenni számunkra a Fiat Magyarországnak köszönhetően. Erős, 210 lovas dízelmotor, bőrülések, sávelhagyásra figyelmeztetés, és tempomat. Tény, hogy a visszafogott luxusban azért könnyebb volt legyűrni ezt az 500 kilométert, mintha a rövid ötödikkel megáldott Fiesta S-emmel kellett volna.

DSC_0037
DSC_0026

Viszonylag gyorsan megértettem, hogy miért éppen itt gyűlnek össze évről évre a német autók rajongói, és úgy általánosságban a benzinvérűek. Bármerre is indulunk a tó körül, tökéletesen kanyargó, alagutakkal tűzdelt hegyi utakon nyújthatjuk ki a technika lábát, amik ráadásul magyar fejjel felháborítóan pazar minőségűek.

Mintha mindent az autózáshoz rendeztek volna be, és ebben lehet is némi igazság, hiszen akármennyire is úgy tűnik elsőre, hogy a kimért osztrák nyugdíjasokra rendezkedett be a tó környéke, azért a hotel tulajdonosunknak is ott figyelt a Porsche kulcs az asztalán, és a legtöbb udvarban állt valami rejtett kincs.

DSC_0036

Így már az is érthetővé vált, hogy miért nem zavarja a helyieket a tuning autók látványa és állandó morgása, durrogása. Egyszerűen más a hozzáállás, ott képesek felfogni, hogy egy ekkora volumenű rendezvény a tó turizmusának, ezáltal a pénztárcájuknak is nagyon jót tesz. Ráadásul vannak olyan anyagi helyzetben, hogy ne fájjon nekik, ha másnak is jó. Nagyon más kultúra, na.

Az, hogy autófanatikusok lepik el a környéket elcsépelt és korántsem adja vissza a teljes képet. Ilyenkor mindenki, de tényleg mindenki, az autókért érkezik a tóhoz. Teljesen mindegy, hogy egy boltba mész italt venni, vagy épp egy kilátóra tartasz a pároddal, biztos lehetsz benne, hogy csapatkabátos sorstársakat találsz, akik ugyanazért érkeztek, mint te. Pillanatok alatt elfogott minket a bizalom érzete. Ami valahol természetes is, hiszen hol érezné magát a legnagyobb biztonságban az ember, ha nem a saját szubkultúrájában.

DSC_0078

Minden létező szállás udvarán szebbnél szebb, valóban egyedi építésű autók csücsülnek, amiket csak félszemmel kap el az ember, miközben igyekszik nem belemenni az előtte haladóba, mert valakinek vezetnie is kéne. Erre a sokkra még én sem voltam felkészülve, csak annyit tudtam mondogatni, hogy „úristen micsoda autók” vagy, hogy „nem hiszem el”. Kapálózol, hogy elmondd, amit látsz, de az élmény túl intenzív és túl gyorsan történik, hogy valódi gondolatokat közvetíts.

Namost, ez a jelenség odáig fajult bennem – mármint a feldolgozhatatlan információhalmaz vezetés közben jelensége –, hogy egész éjszaka nem aludtam, mert folyton autót törtem. Arról álmodtam, hogy belemegyek az előttem haladóba, vagy lekormányozok az útról, mert épp másik autót nézek. Persze szegény Stelviónak az ég-világon semmi baja nem lett, de nem állítom, hogy minden percben biztos voltam benne, hogy ez így is marad.

Precíz építészet, kastélyok, tökéletesre nyírt zöld fű, fenyőerdők, és a wörthi-tó gyönyörűen fodrozódó kék vízfelszíne.

Imádnivaló kontrasztot mutatott a steril, élére vasalt környezet a porba ültetett, néha már-már szoborszerű tuningautókkal.

Egy biztos: a V6-hörgés, soröt morgás és váltócsattogás édes zaja a háttérben folyamatosan, de mi szerencsére nem azok vagyunk, akiket ez zavar. Pont ellenkezőleg. Nekünk valahol itt kezdődik az ideális világ. És a fenébe is, ez létezik. Erre a pár napra legalábbis igen. És nincs is messze.

Bejártuk közel az összes kultikus helyet: Klagenfurt, Reifnitz, Pyramidenkogel, Velden, Faaker See és persze a Villacher Alpenstaße. Mindegyik helyszín mástól különleges, és a tó körül legalább annyi kikapcsolódási lehetőséget találunk, mint autósat. Pont ez a ritka együttállás vonzza ide évről évre az autóbuzikat. Kicsi krúzolás délelőtt a tó körül, majd egy ebéd a pároddal a vízparton vagy egy erdei sétányon, majd este irány egy tömött parkoló, hogy a barátokkal együtt döbbenjetek rá, hogy a széria Lupo nem is annyira széria.

A különböző természeti csodák legalább annyira emlékezetessé teszik ezt a túrát, mint az autók maguk.

A hegyi szerpentinek tetején még hó volt, és én például életemben először láttam saját szemmel, ahogy egy felhő felküzdi magát egy szikla oldalán. Az Alpok elképesztő képződményei, és a havas hegycsúcsainak lenyűgöző látványa egy percre sem feledteti velünk, hogy hol vagyunk. Itt nincs olyan, hogy rossz fotó, mert mindegyikről ordít az osztrák hegyividéki kultúra.

No meg a hagyomány, többek között az, amit az autós kultúra itt hagyott a tó számára. Az a hagyomány, ami mindennek a sava-borsát adja ezen a világon. A Stelvio sem csak azért különleges, mert szebbek a vonalai, mint a többi SUV-nak, hanem azért is, mert Alfa Romeo. Ott viseli minden porcikáján azt a köralakú jelvényt – rajta az embert nyelő sárkányfejű kígyóval – amely jelvény mögött maga a gazdag és megismételhetetlen autóipari történelem lapul.

Megtiszteltetés volt a Stelvióval bevenni a Wörthersee-t, és jó volt látni, hogy mások is értékelik, annak ellenére is, hogy nem német autó. Még ilyen rangos mezőnyben is számtalan kedves mosoly és elismerő integetés övezte akármerre jártunk, pedig aztán itt kitűnni a tömegből nem egyszerű dolog. Bejött az embereknek, noha főleg a nők fotózták SUV létére meglehetősen kecses vonásait.

Mivel alapvetően egy Volkswagen Golf GTI találkozónak indult ez 1982-ben, a mai napig a porba tett, nagy rotiformos Golfok adják az összeröffenés gerincét. Mi több, annyi tuning-Golfot lát egyszerre az ember, hogy már azt is megkérdőjelezi, hogy létezik-e még gyári hasmagasságú példány egyáltalán, vagy a világnak varázsütésre megjött az esze, és most minden Golf itt van.

IMG_8092

Persze nem csak Golfok, és nem csak német autók bukkantak fel ez alatt a három nap alatt, annál azért nagyobbra nőtte ki magát az esemény. Sokak szerint talán túl nagyra is, hiszen mostanra a legtöbb kultikus hely előtt nem ritkán másfél-kétórás autósorok vannak. Mi is sokat álltunk dugóban, de azért a megfelelő irányból minden parkolót vagy benzinkutat viszonylag gyorsan meg tudtunk közelíteni.

Ezek amolyan koordinált dugózások. Itt is, és alapvetően a hegyi utakon való autókázásokkor is érződött, hogy arrafelé a többség tud és szeret is vezetni. Végre nem voltak indokolatlan fékezések és kormánymozdulatok, mint kora reggel a Hungárián. Döbbentem álltam a jelenség előtt, de sosem tartott fel senki. Normális tempót autóztunk, és tartottuk egymáshoz képest az élhető követési távolságot. Úgy látszik, ez valahol tud működni.

Másrészről szerintem a sorban állás is hozzátartozik a Wörthersee találkozóhoz. Lehet hallgatni a körülöttünk állók durrogását, lehet csodálkozni a szemből jövő autók szépségén, amik néha pont melletted kezdenek gumit füstölni vagy launch controlozni, de olyan is volt például, hogy dudapárbajba keveredtünk. Ezek mind vidám élményként maradtak meg, és ugyanúgy az autóinkról szól, mint bármi ez alatt a három nap alatt. Emiatt panaszkodni legalább annyira magyar dolog, mint a parkolóban járva szidni a szintet meg nem ugró autókat, vagy ha valaki már átesett a ló túloldalára a tuninggal.

Oh, kérlek, ez az egész nem erről szól, hanem az összetartozás leírhatatlan élményéről!

Arról, hogy bármerre, de tényleg, bármerre jársz, barátságos, néha huncutabb félmosolyokba botlasz, hiszen mindenki nagyon jól tudja, hogy ki vagy. Ugyanolyan autóbuzi, mint ő.

Marosi Norbi pajtásommal a kötelező zarándok-szobron

És itt szeretnék visszautalni a bevezető szövegrészre. Még nem látom a teljes képet, hogy miért, de ez után a kaland után egyértelművé vált, hogy itthon mára nagyon leszűkült és eltorzult az autós kultúra. Igyekeznek annyira elnyomni az autószeretet minden csíráját, hogy már magam is megkérdőjeleztem érdemes-e tovább tolni ezt a süllyedő hajót, amit autózásnak hívnak.

Közlekedő villanyedények, önvezető autók, a csapból is ezek a hírek folynak, miközben egy olyan országban élünk, ahol idióta jogszabályok tiltják meg az autónk bármiféle módosítását, ráadásul az utak minősége annyira botrányos, hogy a Swiftes élményeim után (igen, előtte egy ültetett, nagy felnis Swifttel jártam, és? :D) inkább bele sem kezdtem a Fiestám átalakításába, pedig már minden adott volt hozzá.

Ilyen körülmények között talán érthető is, hogy hiába a lelkesedés, könnyen elmegy az ember kedve ettől az egésztől. Aztán egyszer csak ott találtam magam az őszinte autószeretet kellős közepén, egy ausztriai tó partján, ahol senki nem kérdőjelezi meg, hogy normális vagyok-e. Feltöltődtem, és jobban otthon éreztem magam, mint valaha. Újra éreztem, hogy tartozom valahova.

Biztos sokaknak megvan az élmény, amikor – tegyük fel – egy fesztiválon úgy érzed, hogy mindenki a legjobb barátod. Teljesen mindegy, hogy ki honnan jött, egy pillanatra mindenki egyenlő lesz. No, hát a Wörthersee Treffen a fesztiválok autós kivetülése. Teljesen mindegy, hogy mivel érkeztél és ki vagy, ugyanúgy fognak neked dudálni és integetni amikor elmész előttük egy hegyi szerpentinen, és neked is ugyanúgy el fogják rúgni a kanyarban, ha csápolsz a horgászszékedben ülve Red Bullt szorongatva.

És akkor újra rájössz, hogy van remény. Nem egyedül tartod azt a bástyát. Csak oda kell menni, ahová tartozol, ahol az autós kultúra még masszívan virágzik. Erre a pár napra, a Wörthersee partja tényleg a legjobb hely a világon, ahol egy benzinvérű lehet. Erre a pár napra újra szabadok vagyunk! Erre a pár napra végre saját magunk vagyunk! Autóbuzik vagyunk!



Szerző

One thought on “Egy jó adag autószeretet, a legjobbkor – Wörthersee Tour 2K19”

Vélemény, hozzászólás?