Szóval, ahogy a legutóbbi bejegyzésben meséltem, rég a bakancslistámon volt a félsivatagos utak meglátogatása, ami csak autóval érhető el, így kénytelenek voltunk bérelni. Viszont senki sem akart bankkártyát elfogadni – ezzel érdemes számolni, ha Dubajba utazik az ember. Végül az utolsó napon jött a megváltó levél, hogy bizonyos (természetesen borzasztó előnytelen) feltételek mellett, tudunk bérelni hitelkártya nélkül is az egyik nagyobb cégnél. Juhéj! Dubaj kinyílt.
Egy Ford Figot tudnak ajánlani, mint legolcsóbb alternatíva, amiről gyors keresés után kiderült, hogy szegről-végről az Európában is forgalmazott Ka+ indiai testvére, tehát még annál is szörnyűségesebb. Nem ez az az autó, amiben balesetet akarsz szenvedni. Vicces, de az első generációja pedig az én Mk6-os Fiestámra épült, és egészen 2015-ig gyártották valami bődületesen csúnya orral és farral. Láttunk is belőle néhányat.
Viszont arra azért még én sem lehettem felkészülve, hogy a Figoból létezik egy ágaskodó seggű szedán változat is, és mi éppen ezt kapjuk. Jobb hiányában vele fedeztük fel Dubajt kívül-belül. Mármint szó szerint. Hiszen a Downtown kellős közepétől egészen a félsivatagos utakig tényleg bejártunk mindent, így neki jutott a fotóalany szerep is. Abban mindenki egyetértett, hogy nem egy szép látvány, viszont ő is csak autó, megérdemli a méltó bánásmódot, nem igaz?
Valami Euro IV-es, 1,5-ös szívómotor dolgozott benne, ami éppen annyira gyorsult hanyag unalommal induláskor, mint 140-ről. Dubaj és Abu Dhabi között ugyanis ennyi a megengedett sebesség, pedig onnan még simán lépett volna, és ekkor is csak 3000-et forgott. Végtelen erő lakozott benne, mert a mutatók repültek, ebből csak odabent nem lehetett érezni semmit.
Az üres, félsivatagos utakon aztán végre leparkettáztam, rettentő unalmas volt, de bebizonyosodott, hogy 140 km/h felett is borzasztó simán fut. Nem is értem. Bezzeg fékezéskor. Akkor aztán szörnyűséges hangok és kasznirázás közepette tudatta, hogy ez nem már nem esik jól neki, és hát fékerő sem volt sok. A kormányzás is teljesen halott, és mindezek mellett úgy ülünk benne, mint egy sámlin. Hazatérve rendesen jól esett újra visszaülni a Fiestámba, pedig az sem a sportos üléspozíciójáról ismert.
Nem tudom, hogy honnan szerezték, de valami hatfokozatú duplakuplungos automataváltó dolgozott benne, ami lenyűgözően lassan kapcsolt, de így is jobb volt, mint a mai prémiumautók 90%-a. És ez nem a Figonak ciki. Annyira gyorsan reagált mindenre mind a motor, mind a váltó, hogy egy idő után nagyszerűen egysíkú közlekedőedénnyé vált, ami a háttérben tette a dolgát, anélkül, hogy egyszer is kínos helyzetet okozott volna egy kereszteződésben, vagy bárhol máshol. Ötletem sincs (dehogynem…), hogy hol gondolják túl az európai gyártók, de valami nagyon félrecsúszott mostanában.
Igazából mindent tudott, amit egy ilyen olcsó szedánnak tudni kell: volt benne hely, hosszú út során sem voltak kényelmetlenek az ülések, a telefontartó pedig még mindig tök okos ötlet, tulajdonképpen helyettesíti a képernyő hiányát. Ja, amúgy tök vicces, hogy a mai napig gyártanak Escortot az emír piacra.
