Ez a téma már rég kikívánkozott belőlem, de ma reggel ért annyi inger félálomban, hogy ki is tudtam írni magamból egy szuszra.
Ütött a 8 óra, felnyitom a céges laptopot. Egy ismeretlen úriember arca köszön vissza a hírportálunkon, jó nagyban. Egy új vezető a cégnél. Basic életrajz: rengeteg munkatapasztalat, nagycsalád, szabadidőben biciklizés, futás. Uncsi, de tökéletesen beleillik a mai ideálba. Nem sokkal később egy újabb cikk jön velem szembe, ezúttal egy 107 éves bácsiról, aki negyven évet húzott le a Fordnál, és akinek a hobbija az autósport. Minden évben kijárt a silverstone-i nagydíjra, imádja a motorokat és a versenyautókat. És itt egy pillanatra megtorpantam.
Kavarogtak a gondolataim. Egyszerre tört fel bennem az összetartozás öröme, és a szomorúság. Hiszen nem kéne meglepődnöm a hobbiján, mostanra mégis annyira szokatlan ezt látni. Amikor felnőttem a 90-es években, még fel sem tűnt volna, hogy valaki imádja az autóversenyzést, ez teljesen természetes volt. Manapság mégsem olvasni ilyet. Soha. Mi változott? Miért hat ósdinak, ha valaki szereti az autókat és az autósportot?
Most éppen ez a két egymást követő cikk hozta fel bennem újra a kérdéseket, de ne gondold, hogy nem jut eszembe minden nap ez a téma. Gyakran beszélgetünk erről a barátokkal, családdal. Próbálunk rájönni, hogy mi változott. Mit sírunk vissza régről. Nem tudom, hogy a korral jár-e, de ahogy tanulok, és tudok meg egyre többet erről a világról, úgy kérdőjelezem meg egyre jobban, hogy miért is éltem ez idáig, és úgy dől össze bennem az álomkép, amit kialakítottam. Mit éltettem, mit idealizáltam? Egyáltalán létezik még, vagy csak a fejemben van meg a régmúlt autós világa?
Ugyanis én, aki autók között nőtt fel, aki a mai napig autókkal kel és fekszik, bele se gondoltam, hogy mit kergetek. Még szerencse, hogy van ez a blog, ahol az ilyen gondolataimat kiírhatom magamból. Talán találok tapasztaltabb sorstársakat is, akik ezt elolvassák, és segítenek megkeresni a válaszokat. Mi változott?
Elfogyott a vagányság? Kikopott a stílus? Hiszen éppen erről fecsegtem az elektromos MINI tesztjében is. Szívből írtam róla, hiszen inspirált. A puszta jelenlétével úgy felborította az utcákon a rendet, hogy egy percre sem jutott eszembe, hogy mennyire drága kisautó létére. Üdítő kivétel volt egy olyan világban, ahol mostanra nem a szív és a stílusérzék, hanem a bevétel generálás dominál. És ez sajnos nem csak az autóiparra érvényes. A gyártók mondják meg, hogy mire van szükségünk, és nem fordítva.
Oké, a fejlődés folyamatos, az autók összehasonlíthatatlanul biztonságosabbak mostanra, csak éppen a lelket sikerült kiirtani az egyen dobozokból. Legyen az emelt vagy hagyományos. Nagyon jól tudom, hogy az autógyáraknak sem könnyű. Ott spórolnak, ahol csak lehet, viszont éppen ez generálja a vásárlóhiányt is. Ha nincsenek karakterek, nem lesz mire vágyni.
Fakulóban az autózás varázsa. Az embereknek már nem a végtelen szabadságot jelenti egy autó, hanem a céleszközt, hogy eljuss A-ból B-be. Ami nem is csoda, hiszen éppen a saját kultuszát rombolja le rohamtempóban az autóipar a korlátozott tudású, hosszú kényszerszünetekkel működtethető villanyautókkal és a helyünket átvevő önvezető rendszerekkel. (Nekik is megvan a helyük, imádom a villanyautókat, lenyűgöznek az új biztonsági rendszerek, de ez most egy másik beszélgetés).
Drága barátaimmal, akikkel egyébként ugyanazt azt a rohadó kasznit próbáljuk foltozgatni, arra a következtetésre jutottunk, hogy amióta mindenkinek ott van a kezében az internet, egyszerű elvesztette az értékét minden. Így az autózás élménye is, vagy éppen az autósport személyes varázsa. Annak idején ünnep volt, ha egy évben egyszer átment a ralimezőny a falun, mostanra meg annyi ingert kapunk az internetről, hogy egyszerűen nem köt le senkit, hogy kétpercenként elmegy előtte egy autó.
Pedig vannak új karakterek, vannak tehetséges pilóták. Mostanra az R5-ök hangja is verseng a WRC-kel, és a Ladák is a mai napig sírnak a hazai gyorsaságikon. Viszont nem kell odamenned, hogy ezt átéld. És ez szörnyű.
Egyszerűbb otthon ülve követni a verseny állását, mint egy tömegben a napon. Igaz, így nem érzed az illatokat, nem hallod a hangokat, nem lesz mit mesélni a közös élményekről. Irigykedve nézed a szerencséseket, akik találkozhattak a kedvenc pilótáddal, vagy éppen a saját kezükkel szedik ki a Ladát az árokból, de Te nem tettél meg semmit, hogy magad is átéld. Érezd, szagold, tapintsd.
Azt mondják, a fiatalokat már nem érdeklik az autók. Oh, tényleg? Talán azért, mert már nincs senki, aki elmesélné nekik, hogy mi a jó a vezetésben. Milyen először kimenni vele a határból egyedül, milyen a barátokkal elmenni autókázni, milyen a hátsó ülésen csókolózni, milyen az, amikor az autód minden rezdülését ismered. Amikor bármilyen félhangból megmondod, hogy valami nincs rendben, de azt is, ha éppen nagyon jó. És akkor neked is jó. A világ kerek lesz, és nem akarsz megállni, csak hajtani.
És ehhez nem kell milliókat költeni, ehhez nem kell sok-sok lóerő. Leszarozod az autódat, mert a kedvenc influenszered 500 lóerős bérautóval pózolgat, ahelyett, hogy értékelnéd, hogy van saját autód, és kihoznád belőle, amit lehet. Szánj időt az autód megismerésére, és hidd el, megtalálod benne az élményt. Csak szeresd. Szerezz élményeket. Menj ki, és vezess.
Aj.
De mit magyarázok én itt? 24 évesen mintha egy vénember panaszkodása lenne. Talán a lelkem egy része együtt öregedett meg az autózással. Volt, hogy úgy éreztem, már nincs értelme több energiát fordítani ebbe az egészbe, de teljesen elengedni soha nem fogom tudni ezt a világot. Az egész életemet átszövi. Minden felszabadult, boldog élményemet, minden őszinte barátomat, de még a szerelmemet is ezeknek a gépeknek köszönhetem. Rá kellett jönnöm, hogy nincs még egy olyan téma a világon, amiről ennyire lelkesen tudnék beszélni.
Irányt mutatott, és értelmet adott az eddigi életemnek, és ezért nagyon hálás vagyok az autózásnak.
