Dubaj autós szubkultúrái olyan színesek, mint a lakossága. Így férnek meg egy városban szupersportautók, dűnetiprók és papírszedánok.
Pár hete még nem gondoltam volna, hogy Dubaj elérhető távolságba kerül, de ez már csak ilyen, kiszámíthatatlan, hogy mikor bukkan fel egy olcsó repjegy. Párom most szemfüles volt. Alapvetően szimpla városnézésnek, tengerpartozásnak indult, de egy őszinte autóbuzi legbelül a helyi autós kultúrára is kíváncsi, ami akaratlanul is ráragad. Dubaj ráadásul köztudottan valódi autós csemege, és van ott egy hely, ami már rég bakancslistás volt számomra. Arra viszont még én sem számítottam, hogy az autófotózás Mekkájával találkozunk.
Hiszen ez a város teljes mértékben a turizmusra épült, ezért akármerre fordulunk, steril tökéletességet találunk. Minden új, minden nagyon tiszta, a stílusok pedig szerteágazóak. Neonfényeket akarsz? Van. Hosszú üres utat akarsz? Van! Felhőkarcolókat akarsz? Itt már lassan minden épület az. Tulajdonképpen akárhová parkoltam le bérlős autónkat, olvadtam a látványtól. Kifogyhatatlan menő helyszínekből a város, fájt a szívem, hogy nem ott vagyok autós újságíró. Te jó Isten, mit lehetne itt alkotni, ha még az autó is szép lenne.
Nem szeretik a színeket 
Bezzeg a nagy orrot igen
Ráadásul minden szabadon bejárható. Még. Hiszen tudjuk, hogy minden menő helyet elzárnak egy idő után, amint felkapják a tömegek. Meglepően nyitott, laza és jófej arab kultúrában találtam magam Dubajban, ami egészen addig hagy békében élni, amíg betartod a szabályokat. Legalább is a néhány ott töltött nap alatt nekem ez jött le. Kicsit olyan érzésem volt, mint Amerikában: minden csak egyszerűen működik. Gördülékenyen, logikusan. Minden lépésedet figyelő kamerák kereszttüzében. Ez már csak ilyen.
Egyébként további hasonlósága Amerikával, hogy a környezettudatosság itt is az utolsó szempont. Mindent duplaréteg műanyagba csomagolnak, éjszaka fényben úszik a minden is, és tulajdonképpen ki sem szállnak a kocsijukból, ami 170-180 forintos benzinár mellett kevésbé csoda. Kellett pár nap, hogy leessen, hogy többek között ezért is nem találkozunk az utcán helyiekkel. A déli ima alatt általában járó motorral hagyják autóikat a mecset parkolójában, hogy újra tökéletesre klímázott kabinba dobják be az imaszőnyegeket az óriási terepjárójuk, óriási csomagterébe.
Hiszen itt tényleg mindenki óriási terepjárókkal (nem SUV-kkal, azt felejtsd el) jár, ez nem csak sztereotípia. Lenyűgözően szerteágazó a terepjárós kultúrájuk, amit a hirtelen jött temérdek pénz, és megalománia épp annyira formált, mint a kényszer és a hagyományok. Ezért is terveztem mindenképp kimenni a híres félsivatagos utakra, Dubaj belvárosától fél órára, ami mementó arról, hogy a természet mennyire gyorsan képes átvenni a hatalmat, illetve, hogy hova vezet az átgondolatlan pénzszórás.
Ezek az utak ugyanis nem vezetnek sehová. Mégis akkora területet hálóznak be, mint egy kerület Budapesten. Üresen tátongnak hosszú egyenesek, körforgalmak, és senki sem ellenőrzi őket. A helyiek itt eresztik ki a gőzt minden este, itt próbálgatják autójuk tudását, hogy aztán nyugodt szívvel csoszogjanak haza a kretén sebességkorlátokat betartva. Többek között az efféle szabadsággal és a Dubai Autodrome versenypálya viszonylag szabad használatával érték el, hogy mostanra teljesen eltűnt az utakról például az „arab drift” őrült jelensége. Érdemes rákeresni a neten, ha nincs meg.
Bármerre jártunk a dűnék között, Nissan Patrolok, Ford F-150-esek és Toyota Land Cruiserek furikáztak játszi könnyedséggel a homokban, légvonalban. Ezt látva értjük meg igazán, hogy miért van szükségük ezekre a valódi terepjárókra. Munkaeszközök, játékszerek, és hétköznapi családszállítók egyben. Oldalukon szafari minta, a motorháztető végén pedig ott ágaskodik a jelvény, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A mai napig így gyártják őket, szigorúan V8-cal a motortérben.
Gyanítom, hogy a kulcsok kézhez vétele után az első dolguk lesötétíttetni az első ablakokat, mással nem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem látni be tényleg egyetlen autó utasaihoz sem. A második a turbós haver meglátogatása lehet az autós raktárnegyedben, Dubaj kellős közepén. Itt készülnek egyébként azok a 3000 lóerős, négyturbós szörnyetegek, amikkel hegyet másznak Liwában, időre (ezekre is érdemes rákeresni), viszont az utcai terepjáróknak is gyanús hangja volt néha. Nem kellett sok idő, hogy a félsivatagos egyenesben is felbukkanjon egy prüszkölő, fütyülő, az orrát a levegőbe emelő, 2JZ motoros, háromajtós Patrol, viszont mire felemeltem a kamerát, már eltűnt a horizonton.
Azért így is maradt elég érdekesség a sivatagban, elakadt Cullinannel, mellettünk dűnét mászó Wrangerrel, a körforgalom közepén autós találkozóval, és végül azzal a Lamborghini Aventadorral, amitől felrobbant a Facebookom. Pedig a képhez mindössze annyi közöm volt, hogy odasétáltam, és lefotóztam a sivatag közepére lepakolt Aventadort, ami előtt kapkodva, kissé idegesen próbált minél előnyösebben pózolgatni valami influenszerszerű képződmény. Gondolom siettek, hogy még beleférjenek a bérlési időbe.
Sokkal mélyrehatóbb kapcsolatom a szupersportautókkal nem is volt, egy ilyen környezetben elvesztik a jelentőségüket. Mostanra a városban teljesen kihasználhatatlanok. A gyorshajtásért járó másfél milliós büntetés még nekik sem éri meg. Ráadásul totálisan értelmetlenek a sebesség korlátozásaik, amikre nem egyszer fakadtam ki kínomban. Viszont így könnyen tudtunk Ferrarikat svenkelni a szomszéd sávban, még a mi apró indiai szedánunkból is, amiről majd egy későbbi bejegyzésben mesélek.
