Nyugodtan kijelenthetem, hogy nem volt még olyan élményem, amit ennyi ideig hagytam ülepedni, mielőtt úgy döntök, hogy végre kiírom magamból.
Immáron több mint egy éve (2023 májusában voltunk kint), hogy újra és újra nekifogok ennek a beszámolónak. Tegnap viszont Japánnal álmodtam. Ismét. 7-Eleven kész kaja illata, a gyalogátkelőhelyek fura zenéje és minőségi pasztellbe öltözött emberek lengték be az estémet. Ez volt a jel, hogy itt az idő kiírni magamból Japánt, különben sosem lépek túl rajta. Akarok én egyáltalán? Nem!
Minden nap eszembe jut Japán! Minden! Egyes! Nap!
Ezt eddig egyetlen hely sem érte el velem a világon. Olyan hatással volt rám minden tekintetben, amin nem lehet csak úgy átlépni. Megváltoztatta az életemet. Az emberekhez, a természethez, a tárgyakhoz való hozzáállásomat. Türelmet, megértés, megnyugvást adott. Megmutatta, hogy hol a helyem a világban. Önazonosabb lettem. Amilyen Japán is! A legönazonosabb hely, ahol valaha jártam.
Csillogó szemekkel csüngtem a hanedai vonat ablakában, és szívtam magamba a látványt. Nem akartam elhinni, hogy itt tényleg minden olyan, ahogy azt elképzeltem a fejemben a gyerekkorom óta kapott ingerek alapján, legyenek azok filmek, fotók, cikkek. Méghozzá azért nem akartam elhinni, mert a korábbi utazásaim során már gyakran csalódtam városokban, amik beleszürkültek ebbe a szörnyen konformizált világba. Legyen az a tengerentúlon, vagy itt Európában, igazából minden reptér ugyanúgy néz ki, ugyanazzal a Starbucks kávéval, és ugyanolyan hotelekkel.
Azonban Japán más! Japán még olyanabb, mint amilyennek képzeled.
Megmaradt karakternek ebben az identitásvesztett világban. Tényleg szénné vannak festve az utak, fehér betűkkel, néha piros vagy kék sávokkal. Tényleg tele van szűk utcákkal, a falakon régi klímákkal, piros táblákkal, a sarkon ital automatával, fent pedig milliónyi kábel csüng, mert a talajvíz miatt semmit sem vihetnek a föld alatt. Esküszöm, még az aszfalt típusa is más ott. Egy részletfotóból azonnal meg lehet mondani, hogy Japánban készült. És ez mind így van a mai napig.
Oké, ez talán annak is betudható, hogy kicsit felfogásban és a közölni kívánt üzenetben is megragadtak a 80-as, 90-es évek technológiai boom korszakában. Japán aranykorszakának vége, a népessége pedig rohamosan csökken, úgyhogy megpróbálják megidézni azt a korszakot, amire büszkék lehetnek. Tokió még mindig szeretne technológiai központ lenni, milliónyi kijelzővel az utcákon, a boltokban, a metrón és még a taxikban is. Mindenhonnan ömlik a fény, a hang, a zaj, hogy úgy tűnjön a világ legmenőbb városába éreztünk. Ami amúgy igaz is. 😀
Korábban mindig azzal viccelődtem, hogy valószínűleg habzó szájjal összeesek majd a japán neon feliratok alatt elsuhanó Toyota Crown taxik látványától, amik éppen egy kockacsempés ramen bolt előtt haladnak el. Noha össze nem estem, azért, amikor végre volt időnk lepihenni, és mindez tényleg megtörtént a szemem előtt, elsírtam magam. Mert Tokió nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Hanem még olyanabb. Még menőbb, még színesebb, még óriásibb. Még Tokióbb.
Mármint, nekem viszonylag friss élmény New York, ami a világ egyik legnagyobb metropolisza és központja, de még az is messze eltörpül Tokióhoz képest. Nem akartam elhinni, hogy egy város ekkora lehet, amikor először felmentünk a Tokyo Tower tetejére. Felhőkarcolók ameddig a szem ellát. De nem egy negyedben összesűrítve, mint Manhattanben, hanem több foltban. Tokiónak ugyanis nincs igazán központja. Legalább akkorára kinőtte magát az otthonos, családias Asakusa, mint az irodanegyed Ginza, vagy a gamer negyed Akihabara, hogy a bohém Shinjukuról, vagy a boltokkal teli Shibuyáról ne is beszéljünk.
Gyorsan arra a következtetésre jutottam, hogy ami nincs Tokióban, az nincs is. Legyen bármi az érdeklődésed, itt megtalálod a legmenőbb formában. Legyen az divat, gasztronómia, építészet, vagy az én esetemben az autózás. Ez az a város, ahol az utcán érdekes tuning irányzatokat vagy luxus autókat spottolni legalább akkora élmény, mint egy random sarki vending machineből kipörgetni 200 yenért egy fullos Nissan Silvia S13 modellt, felnyitható motorháztetővel, cserélhető felnikkel, vagy éppen beülni egy Initial D árkádba, vagy kávézni egy Nissan kereskedésben, ahol virtuális valóság segítségével vezethetjük a legfrissebb koncepcióautójukat. De az autós élményekről majd mesélek részletesebben, egy másik írásban.
Életem egyik legkülönlegesebb élménye/kultúrsokkja, amikor az első este, masszív jetlaggel beültünk egy 7-Eleven kirakatába, a mikróban most megmelegített, műanyagba csomagolt, mégis tökéletes minőségű és szuperfinom tonkatsunkkal, és csak bámultuk, ahogy él Tokió. Mert annyira másképp léteznek, hogy ez önmagában élmény. Ahogy a közút dolgozója villogó mellényben, villogó rúddal integet robotszerű monotonitással, hogy jelezze az útfelbontást az autósoknak. Ahogy befut a harmadik, függönyös, plüss kárpitos, vezetékes telefonos, mélyfekete Toyota Century is egy fővezérrel, akinek a sofőrje nyit ajtót sűrű hajolgatások közepette. Ahogy méregdrága designer ruhákban sietnek haza este 7-kor az irodai dolgozók, köztük elégedett mosollyal elvegyülve az egyetemről most továbblépő, friss irodai dolgozókkal.
Tokió egy olyan város, ahol mindenkinek van dolga, és erre büszke. A tömegközlekedésen síri csend van. Egyrészt azért, mert bunkóság hangosan telefonálni és beszélgetni. Senki sem kíváncsi rá. Másrészt azért, mert mindenki hulla fáradt. Harmadrészt pedig látszólag mindenki egyedül utazik. Különösen Tokióra volt igaz, hogy magányosnak, de nagyon fontos, hogy nem összetörtnek tűntek az emberek. Kívülről talán úgy tűnik, hogy nyomás alatt vannak, mégis – vagy talán pont ezért – több bennük a tartás, mint bennünk. Mert van dolguk, tudják, hogy honnan, hova tartanak. Senki sem bámul, senki sem ítélkezik, mert van jobb dolga is ennél.
Ha megszólítod őket, mégis a világ legkedvesebb emberei, akik inkább lekésik a vonatot, hogy segítsenek neked. Inkább átadják neked a helyüket a 280 km/h-val robogó Shinkansenen, hogy láthasd a Fujit, pedig jómaga is le akarta fotózni, mert ritka, hogy látszódjon, pláne, havas csúccsal. Elképesztő volt látni, hogy lehetne így is élni. Mindezt nem csak kicsiben, hanem egy komplett népesség szintjén. Ahol gyerekkortól beléd nevelik a tisztességet, az alázatot, és az intelligens viselkedést. Még sosem éreztem magam ennyire biztonságban, mint Japánban. Még sosem voltam ennyi intelligens, kedves ember között, akikhez minden pillanatban úgy érzed, hogy fel kell nőnöd még.
Még egyetlen országban sem beszéltünk ennyiféle emberrel, ennyi helyivel. Elképesztően nyitottak, mint az amerikaiak, csak itt nem az egó és a felszíneskedés szabott határt a beszélgetéseknek, hanem az angol nyelvtudás elképesztő mértékű hiánya. Nem tudom, hogy tudatosan hagyják-e meg ezt a falat, ami megvédi őket a betolakodó idegenektől. Tudod, azoktól, akik atombombát dobtak rájuk. Kétszer is. És ezzel egyedül vannak a világon. Úgyhogy rajuk kívül senki sem tudhatja, hogy milyen egy ekkora közös traumát átélni. Elárulva lenni az egész emberiség által. A sors fintora, hogy éppen a japán emberek a világ legemberségesebb, legszerethetőbb emberei a Földön.
Nem véletlen, hogy, ha bármikor megkérdezték, hogy melyik az az egy ország, ahová még mindenképp el szeretnék jutni, mindig Japánt válaszoltam. Már kiskorom óta közel állt hozzám a kultúrájuk, a hozzáállásuk az élethez és egymáshoz. A zárt kis világuk, amit senki sem ismer igazán, mégis hatással van az egész bolygóra. És annyira örülök, hogy végül nem kellett csalódnom benne. Annyi a zaj Japánról az interneten, hogy utazás előtt olyan elveszettnek éreztem magam, mint aki először utazik. Pedig az egész ország úgy működik, mint egy olajozott gépezet, aminek a Shinkansen a legfőbb példája. Az a pontosság, kényelem, és gyorsaság önmagában megtestesíti Japánt. Hatékony, pontos, persze néhány furcsa beidegződéssel.
Például ott vannak az indokolatlan háttérzenék. Valami folyton vinnyog a háttérben, néha idegőrlő ismétlődéssel. Egyszerűen nem érzik, hogy hova és milyen zene illik. Aztán ott vannak a furcsa kommunista beidegződések. Ahogy az ellenőrök valóban mutatnak az ujjukkal vizsgálat során, ahogy a buszsofőr szól nagyobb fékezés előtt, ahogy szögletesre hajtogatják a pizsamádat a takarítók, vagy ahogy az idegenvezető a legnagyobb beleéléssel néz egy képet a falon, aznap már valószínű századik alkalommal, mert éppen arról van szó az előadásban. Persze aranyos és tiszteletreméltó, hogy ennyire betartják az előírásokat, de magyar fejjel néha ijesztő tud lenni ez a feszes közeg.
Egyszerűen más a hozzáállás. Amíg nálunk kiröhögik a teljes odaadással dolgozó árufeltöltőt, addig náluk tisztelik azokat, akik teljes szívből dolgoznak, legyen az bármilyen munkakör. Jómagam is csodájára jártam, ahogy az automata parkolót kezelő szakember minden egyes alkalommal ugyanazzal a barátsággal és kíváncsisággal fogadott minket, pedig egy fénymentes, szűk helyen tölti a mindennapjait, ahol autókat forgat egy rámpán. Én valószínűleg már beleőrültem volna ebbe a monotonitásba, ő viszont olyan lelkesedéssel végezte a munkáját, mintha ez lenne álmai munkája.
Ugyanígy meghatott az idősekhez való hozzáállásuk. A japán idős embereken tényleg látszik, hogy végigdolgozták az életüket. Ezek az emberek tényleg építették az országot, emiatt pedig akkor is kiérdemelnék a tiszteletet, ha nem lennének egyébként a világ legcukibb teremtményei, akik meghatódott mosollyal és mély hajolásokkal köszönik meg, ha teszel bármilyen gesztust feléjük. Vidáman és odaadóan ápolják idős szeretteiket, azzal a megnyugtató tudattal, hogy majd velük így fognak bánni a gyermekeik egy nap. Azért így más megöregedni, nem?
Amikor egy étterembe betértünk, először nem is nagyon tudtak mit kezdeni vele, hogy ketten vagyunk. Csak néhány hely van kialakítva a pároknak, a többi általában egy személyes, amit a saját telefonjukkal foglalnak le az emberek, ugyanis senki sem fog hozzányúlni. Borravaló? Az itt nem létezik. A bejáratnál egy automatába bedobjuk az összeget, kiválasztjuk, hogy mit ennénk, és mire leülünk, már ott is az étel, ami mindig, mindenhol tökéletes minőségű.
Tök mindegy, hogy egy fancy helyre ültünk-e be, ahol magunk készítettük a húst, vagy éppen egy félreeső, sarki, szűk helyre valahol Shinjuku-külsőn. Mindig a legjobbat kaptuk, amit a hely tudott nyújtani. Sosem voltunk rosszul egyetlen ételtől sem. Sőt, még sosem volt ennyire jól a gyomrunk. Az ízlelőbimbóink megteltek étellel. Fűszerekkel, szójával, terriyakival, matchával és tonkatsuval. Végre olyan ízek, amik teljesen eltérnek az itthoniaktól. Már nagyon szükségem volt rá, hogy valahol nagyon máshol legyünk, ahol minden, de tényleg minden más. És Japán nagyon más.
