Térjünk a lényegre: jöjjenek a SEAT házi kollekciójának leggyorsabb autói a cikksorozat befejező részében.
Amire abszolút nem számítana az ember a SEAT Histórico kollekciójában járkálva, hogy a műhelyben ismerős Lada formákat talál lecsupaszítva, odabent bukócsővel, kagylóülésekkel, és vörös versenyövekkel. Valahol itt kezdett hevesebben verni a szívem, és azt hiszem, itt kezdtünk mindketten feloldódni Isidrével, a kísérőmmel. Ekkor árulta el, hogy egyébként ő hosszú éveket húzott le az egykori Seat Sportnál, és jól láthatóan ugyanaz az etanol folyik a vérünk helyén.
Márpedig az autósport, az bizony autósport az egész világon, és szavak nélkül is azonnal érezzük a kötődést. Isidre gyermeki mosollyal tépte le a takaró fóliákat a versenyautókról, én pedig percekig nem kaptam levegőt. Napokig tudtam volna legeltetni a szemem a látványon, de erre most nem volt idő. Olyan szélesen terpesztett előttem a Toledo GT, hogy először észre sem vettem a mögöttem hótalpakon álló Atecát. Teljesen elvetemült, ahogy az a Toledo kinéz. Isidre elmesélte, hogy a versenykamionba, amivel szállítják néha napján, alig fér be, mindkét oldalon milliméterek maradnak.
Megállapítottuk, hogy a SEAT versenyprogramjai nem igazán voltak sikeresek a múltban, bár most mindketten nagyon büszkék vagyunk a Cupra és a Zengő Motorsport közös ETRC győzelmére, és gyerekkori kedvenceim, az Ibiza Kit Carok is három egymás utáni évben lettek világbajnokok. Ez a lelkes spanyol gyár valahogy mégis elérte, hogy mindenki emlékszik a korábbi versenyautóikra. A lázadókkal valahogy mindig tud azonosulni a közönség, ráadásul a SEAT versenyautói mindig szörnyen csinosak voltak.
Mondj még egy Kit Cart, aminek jól áll a banánsárga és az avokádózöld is! Ahogy azok az Ibizák ott ráfolytak az útra én is velük olvadtam el. Aztán ott állt előttem a Cordoba WRC Evo III, és hirtelen nem jutott eszembe egyetlen szebb WRC sem. Valószínűleg azért, mert nem is volt. Mellette ott állt az Evo I, az Evo II változat is, no meg az a Cordoba WRC, amit később jégralira (Andros Trophy) alakították át, és még győzni is tudott, pedig alapvetően nem arra készült, hogy derékszögben közlekedjen, mint a többi francia építés.
Alapvetően aszfalt setup kedvelő maradok, de a Cordoba WRC Safari változata mellett egyszerűen nem tudtam elmenni szó nélkül. Orrán a masszív gallytörővel, tetőre vezetett légszűrővel, a tükrökön extra lámpával. Ejj, más idők voltak ezek, bár nagyon örülök, hogy a Kenya Rally visszatért a naptárba. Ráadásul a Safari verzió majdnem olyan magasan ült, mint a Dakarra fejlesztett Toledo Marathon. Utóbbiból egyébként kettő készült, és az európai Baja futamokon mindent megnyert, amit lehetett, de gyári színekben sosem jutott el a Dakarra.
Isidre elárulta, hogy a Dakar Classic kategória bemutatkozásával ők is elgondolkoztak a részvételen. Az eredeti pilótákkal, eredeti szerelőgárdával, akik természetesen szó nélkül vágnának bele a kalandba. Mivel egy privát csapat egyszer részt vett a Dakaron a másik Toledo Marathonnal, még a homologizáció sem lenne gond. Már csak az a kérdés, hogy a villanyos átállás és chip hiány kellős közepén kíván-e erre költeni a gyár. Ráadásul az is a projekt ellen szól, hogy a spanyolok sportmárkája már a Cupra, szóval egy SEAT nevezése ellentmondásos lenne. Pedig állítólag istenien szól az az öthengeres motor ott hátul.
Őszintén csodálom Isidre, és csapatának munkáját, odaadását, tiszteltét, amiből még többet képesek lennének kihozni, ha éppen nem szorongatnák millió oldalról az autóipart, és még nagyobb büdzséből gazdálkodhatnának. Akkor még az is felmerülhetne, hogy a gyűjteményből múzeumot csináljanak, ami bárki számára látogatható. Csak szurkolni tudok, hogy minden tervük megvalósuljon, és innen is köszönöm a rengeteg libabőrös élményt, amit átélhettem odabent.
Szeretik a SEAT-ot a Volkswagen Csoport sportos márkájának beállítani, és, ha egy autógyár legelső gyárépületeinek mélyén ennyi versenyautó lakozik, akkor úgy gondolom, hogy hitelesen állíthatják ezt magukról.