Miközben itthon 2 fokot mértek reggel, Horvátországban 4 napig tiszta égbolt és 20 fok kényeztetet minket életünk első WRC kalandja során, ami korántsem akkor kezdődött, amikor a határon felmutattuk a 48 órás PCR-tesztünket. Valamikor télen regisztráltam először az FIA akkreditációs rendszerébe, amikor először bejelentették, hogy Horvátországba látogat a Rally Világbajnokság. Ekkor még nagyon sok volt az ismeretlen, de ha egy bakancslistás tételemről van szó, akkor nem ismerek akadályt. Csak a célt látom magam előtt, egy percig sem gondolok arra, hogy nem sikerülhet, és eddig ez a taktika bejött.
Ehhez persze kell az is, hogy egy ennyire nagyszerű magazin álljon mögöttem, mint az Autószektor, aki mindenben támogat, ha éppen szeretnék kilépni a hazai tartalomgyártás kereteiből. Ugyanígy nem jöhetett volna létre ez az utazás a Mazda Magyarország nélkül, akik voltak annyira rugalmasak, hogy az éppen akkorra nekem kiírt Mazda CX-5-öt kivihettük az országból, így a lehető legnagyobb kényelemben autózhattuk körbe Zágráb környékét. Igyekeztem nekik olyan fotókkal meghálálni a lehetőséget, amikre itthon nem lenne lehetőség.
Áprilisig tulajdonképpen minden héten foglalkozni kellett az utazással, az utolsó napok pedig kifejezetten a Rally Croatiáról szóltak, legtöbbször a koronavírus okozta bonyodalmak miatt. Nem kevesebb, mint 22 extra oldal kinyomtatására, aláírására és lepecsételésére volt szükség az akkreditációhoz, csak a pandémia miatt. Ha belegondolok, arányaiban sokkal kevesebbet láttuk a WRC-ket, mint amennyi munka bele lett rakva a szervezésbe előzetesen. Viszont pont ez a szépség is benne. Nem adják könnyen magukat a legnagyobbak. Ilyen a rali természete.
Nekem – és biztos vagyok benne, hogy még sok hozzám hasonlónak – legalább annyira élvezetes folyamat a térképek bújása, a megfelelő fotópozíciók megtalálása, mint maga a megvalósítás. Ez egy ilyen műfaj. Napokig tervezgetsz, majd minden nap hajnalban kelsz, autózol alsó hangon 45 percet a hoteledtől, átvergődsz az összes ellenőrző ponton, bejárod a környéket egy jó fotóhelyért, megküzdesz a nézősereggel, hogy aztán kb. 5 másodpercig láss egy-egy autót. Megéri? Hogy a viharba ne! Viszontlátni a fényképezőgéped kijelzőjén, amin napokat agyaltál, nagyszerű érzés.
Minden tiszteletem a hivatásos fotósoké, akik valóban dolgozni vannak ott, és mindezzel minden alkalommal meg kell küzdeniük. Nem véletlen, hogy egy jól sikerült rali fotó sokkal többet ér, mint bármely más szakágban. Itt minden csoda egyszer történik meg. Nincs esély pótolni, újra próbálni. Ahogy a pilótáknak a versenypályán, úgy a fotósoknak is a rögtönzésről szól az egész, és ezt én is csak most tanultam meg igazán, ennyire gyors autók, és ilyen nézőszám mellett. Hiába kezdtem annak idején ralival, a hivatásos fotózást zártpályás versenyeken (gyorsasági, drift) műveltem/művelem, ami teljesen másfajta gondolkodást igényel.
El kellett fogadnom, hogy én itt új fiú vagyok, aki ismeretlen területen mozog, és nem feltétlenül az látványos, amiről azt hiszem. Azt is el kellett fogadnom, hogy egy ralin nem lehetsz ott mindenhol – bár tehetsz érte. 🙂 Jövőre sokkal okosabban, tapasztaltabban vágunk neki az útnak. Sok mindent csinálnék másképp, és jobban átadnám magam az élménynek a folyamatos aggódás helyett, hogy lemaradok valamiről. Mindent meg akartam örökíteni, mindent át akartam élni, de a ralihoz több lazaság kell. A ralit jobb csinálni, mint nézni. Vagy, ha már nézed, a közvetítések során sokkal többet látsz belőle. Mégis rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehettem. Ezt egyszer minden autósport kedvelőnek át kell élni, hidd el. Valahogy mindig ki fogsz lyukadni oda, hogy élőben akarod látni. Már most mennék újra. Meg újra meg újra.
Panaszra nem lehet okom, mert valami csoda folytán minden a tervek szerint alakult számunkra. Pedig gyakran kellett pillanatok alatt módosítani a terveinken. Kissé megkavarta a dolgokat, hogy a horvát szervezők nem kommunikáltak egyértelműen a nézőszámot illetően. Kétértelmű nyilatkozatokat osztottak meg az utolsó napig arról, hogy végül zártkapus verseny lesz-e, vagy sem. Nos, nem volt az. Egyértelműen nem. Csütörtökön csak az elvetemült norvég, cseh és brit rajongók lakóautóival találkoztunk a Shakedown-on, ami a Bliznec nemzeti park varázslatos környezetében a hétvége legjobb fotópozíciójának bizonyult.
A pénteki első gyorson már bele-bele másztak a képeinkbe a helyi tulkok. Aranyszabály egy ralin, hogy hiába nézel ki egy fotópozíciót, egy perccel az autó érkezése előtt biztos lehetsz benne, hogy belemászik valaki a képedbe egy Ozujsko sörrel a kezében. Úgy sétáltak telefonjukkal előretolt kézzel a helyiek, mint a zombik. Szombaton aztán bedurvult a helyzet. Embercsordák lepték el a leghíresebb gyorsaságikat, mint például a varázslatos Vinski Vrh környékét. A legvadabb helyekről kerültek elő embercsoportok. Komplett családok ereszkedtek a meredek lejtőkön, kezükben babakocsival vagy éppen biciklivel, és részegek kerültek elő az árkokból.
Annyi biztos, hogy amikor színes embereket látsz az egész körzetben, minden domboldalon, amíg a szemed ellát, akkor nem 25-en vannak egyszerre egy gyorsaságin – ahogy azt előzetesen kérték –, az is biztos. Ha valakinek olyan tévhite lenne, hogy az emberek majd azután is hordják majd a maszkjukat miután nem lesz kötelező, gyorsan hessegesse el ezt a naiv gondolatot. A horvátoknál nem kötelező a maszk kültéren, szóval senki sem hordta, még csak véletlenül sem. Sőt, még ránk néztek furcsán, hogy rajtunk miért van. Hiába volt sok oldalas covid protokoll, már a rajtdobogónál keveredett mindenki.
Azt hittem, hogy a telefonnal saját magát fotózgató mellényes fotós is csak magyar jelenség, de tévedtem. Ott is ezt tolta a helyi „média”. Úgy tűnik, hogy ez inkább a rali világának sajátja, mert más világbajnokságokon sokkal több komolyságot várnak el. Egy WEC futam során például előre leszögezik, hogy mindenki dolgozni van ott, ezért profi magatartást várnak el, és a szabályok szigorú betartását. Ha hibázol, akár csak annyit, hogy egy vörös zónában ránézel a telefonodra, megköszönik a munkádat, és mehetsz haza.
Aztán ott van a kölcsönös tisztelet, ami nyugaton működik a fotósok és kamerások között, itt keletebbre már nem. Majdnem azt írtam, hogy kevésbé, de sajnos egyáltalán nincs jelen a tisztelet. A helyi médiás arcok akkor sem voltak hajlandóak leguggolni, ha megkérted őket. Nem én kértem, hanem egy idősebb, tapasztaltabb olasz fotós kolléga, aki szinte egyedüliként tartózkodott a kialakított fotózónában. Mindenki más ment, amerre látott. Összességében nem a kedves emberi pillanatok miatt lesz maradandó ez a horvát túra, ez már biztos, pedig néha valóban tünemény emberkékkel hozott össze mindenkit a sors. A zajok ellenére is mosolygós túrázókkal, a telefonjuk bújása helyett, az utcákon játszadozó fiatalokkal. Lassabb, nyugodtabb arrafelé az élet.
Őszintén megdöbbentett, hogy mennyire hangulatos a Zágráb környéki vidék. Sokkal érintetlenebbek az erdők és mezők, mint itthon. Érezhetően rájátszottak a szervezők, hogy a legszebb utakon vigyék a mezőnyt, gyakran nemzeti parkok mentén, ahol egyszerre hallottuk a patakok csobogását és az R5-ök süvítését féktávon. Varázslatos tavaszi színekben pompáztak a lankák, rajtuk takaros viskókkal és ősrégi templomokkal. Bár azt nem értem, hogy a kiüresedett házakat miért hagyják magukra, amíg össze nem dőlnek. Rengeteg volt a rom, ami csúnya kontrasztban volt a rikító zöld fűvel és a tükörsima aszfaltborításokkal.
Van, amit előzetes kutatással sem tudhat meg az ember, és fotókon is nehéz lenne átadni. Ez pedig az első személyes tapasztalat, amikor végighajtunk a gyorsaságikon. Ugyanis jóval technikásabbak voltak, mint azt előre gondoltam. És rendkívül szűkek. Nem csak a gyorsok, a környező utak is. Két autó nehezen fér el rajtuk, ráadásul szeretnek az út közepén leparkolni, hogy egy CX-5 méretű SUV-val még csak véletlenül se férj el. A mélygarázsok parkolóhelyeit sem értem, hogy mire méretezték, de nem modern autókra, az is biztos, pedig alapvetően sokkal fiatalabb az autóparkjuk, mint nekünk itthon.
Aztán először megpillantasz egy gyári WRC-t. Már a kiállásából látod, hogy ez valami nagyon más. Minden alkatrészükről ordít a csúcstechnika és a minőség. Egy rali intenzív, feszült közegében nem nagyon marad idő és energia átadni magad az élménynek. Mégis azokért a pillanatokért, amikor láthatod nyélen autózni ezeket a sok milliós technikákat, amikből alig van a világon, és amikor beleszagolhatsz az utánuk áradó etanol szagba, na, azokért megéri. És ezek a srácok gyorsak. Nagyon! Nem bírod lekövetni őket! Vajon mi kell ahhoz, hogy egy ilyennel keresztbe merj ugratni az ismeretlenbe? Nem fogom fel.
Zágráb városa fokozatosan felkészített: először a Junior Fiestákat láttuk, majd a WRC3, WRC2 mezőnyt. Szóval mire a WRC-hez jutottunk már megedződtünk. Egy nap két gyorsaságira volt időnk és energiánk, délután pedig mindig szántunk időt egy kis városnézésre. Mind Zágráb, mind Károlyváros – e két nagyváros körül zajlott a verseny – egy nap alatt bejárható. Előbbi egy miniatűr Budapest, utóbbinak pedig van egy bájos óvárosa, bár most egy lélekkel sem találkoztunk.
Este sem maradtunk program nélkül: naplementébe nyúlt a rajtdobogó és már sötétben kezdtek el beszivárogni a péntek esti, belvárosi parcfermébe is a versenyzők, ahol a katedrális különleges hátteret szolgáltatott a versenyautóknak. Már csak aludni kellett volna valamikor…ugye. Mégis ezek az extra programok tették különlegessé, emberközelivé az eseményt. WRC-kel kelni és feküdni. Amennyi lelkes munkát és szervezést beletettek a horvátok, úgy gondolom, hogy megérdemlik a Rally Világbajnokságot.
Egy életre megjegyeztem a WRC-k Launch Control hangját. Ahogy féktávon sípolnak, prüszkölnek. Nagyon beteg hangjuk van, és 6:30-kor erre kelni a városban szívmelengető érzés volt. Úgy hiszem, mindannyian hálásak lehetünk, hogy megéljük a Rally Világbajnokság egy újabb olyan korszakát, amikor nem csak szépek és jól hangzanak a WRC-k, de a verseny is rendkívül kiélezett. Mint még talán soha. Ha jövőre visszatér a Rally Világbajnokság Horvátországba, akkor ismét ott leszünk, ebben már most biztos vagyok. Nehéz visszaszokni a karanténos hétköznapokba négy ennyire intenzív nap után. És ők így élnek minden nap.
