Nagyobb hatótávval, ráncfelvarrott kinézettel próbáltuk a Mini egyetlen konnektoros hibridjét, amit még mindig nagyobb élmény vezetni, mint bármit emelt hasmagassággal.
Éppen 10 éve, hogy bemutatkozott az első, még gombóc formájú Mini Countryman. Egészen 2017-ig kellett várni a második generációra, ami már sokkal komolyabban vehető, teljes értékű városi terepjáróként lépett a piacra. Sokszínűségét mutatja, hogy akkoriban tesztelhettem takarékos dízelként, városi fenyítő S-ként, felfoghatatlanul sokrétű SE, azaz plug-in hibridként, és akármilyen meglepő ilyen méretben, de valódi hot hatchként is, amit a John Cooper Works testesített meg. Tehát szeretném azt gondolni, hogy jól ismerem.
Mégis a mai napig váratlanul ér, hogy mennyire közvetlen, élménydús autóról van szó, ami menetdinamikájával semmissé teszi a méreteit. Ugyanis most megérkezett a facelift, így újra okom volt találkozni a legpraktikusabb Minivel, ami már nem is olyan mini. Szerencsére most is a legszínesebb karaktert kaptam meg a kínálatból. A sportos, összkerekes, plug-in hibrid változatot, aminek a változásai mélyebbre mutatnak annál, hogy mostantól egyben írjuk a modellnévben az S és az E betűt.
Dobták a kiflibe hajtott hűtőrácsot és egységesebbre rajzolták, míg a lökhárító elemei kontúrosabbak lettek. Jobban kiemelték a kétoldali légbeömlőket, és a ködlámpák körüli rész is sokkal sportosabb lett. Talán a legtöbbet az ezüstre fényezett részek dobják rajta, amik terepesebb karaktert kölcsönöznek neki, illetve a Countryman is megkapta a Union Jack hátsó lámpákat, amiknél kevés menőbb, szerethetőbb dolog van jelenleg az autóiparban.
Odabent sem fogyott el az ihlet: a brit zászló visszaköszön a kormányon és az üléseken is, míg a tárolók alját skótkockás minta fedi. Ami még újdonságot jelent, az a hangulatvilágítás mintája a műszerfalon, illetve a fénygondolával körbevett infotainment kijelző, aminek a gombjai mostantól fényesek, laposak, szinte egybesimulnak a kijelzővel, így nem hat olyan ósdinak. A legfontosabb változást az új digitális műszercsoport jelenti, ami még az első teljesen elektromos Mini Cooperben debütált, és ami ugyanúgy nincsen felkészülve a hibrid hajtásra, mint az analóg elődje.
Már 2017-ben is feltűnő volt, hogy mennyire kevés visszajelzést kapunk a hajtáslánc felől a plug-in hibrid Countrymanban, és ez sajnos most sem változott, pedig az új digitális felületen nem csak jól mutatna, de tökéletesen el is férne minden adat, ami a hibrid autózáshoz szükséges. Ezt mégsem lépték meg, és továbbra is megszokást igényel, hogy honnan tudjuk összeollózni az akkumulátor töltöttségét, a hatótávot, vagy a fogyasztási adatokat, amik mind kulcsfontosságúak egy konnektoros hibridnél.
Alaptételeiben egyébként változatlan a hajtáslánc: maradt az 1,5 literes, háromhengeres benzinmotor és a hátsó tengelyt hajtó villanymotor kombinációja, amik 224 lóerőt képesek együttesen leadni, akár mind a négy kerékre, így jön létre az elektronikusan vezérelt összkerékhajtással. Egy apró módosítást azonban mégis eszközöltek, hogy naprakészebb legyen a termék: az a lítium-ion akkumulátorcsomag mérete 7,6 kWh-ról 9,6 kWh-ra növekedett, ami érdemi javulást hozott a hatótávban, még így télen is.
Korábban 42 kilométeres hatótávot ígértek neki, ma már 47-52 km a hivatalos adat, azonban így télen inkább előbbit tudta teljesíteni. Fűtés nélkül 42, míg Green módban, tehát visszafogott fűtéssel 36-37 kilométert tudott megtenni egy teljes töltéssel, ami mindenképp több mint a frissítés előtt jellemző kb. 30 km. Alapvetően nagyon hatékony a hibridrendszer, ami nagy tempóról való fékezés során is képes 1-2%-ot visszatölteni az akkumulátorba, hogy aztán a következő gyorsításkor, ahol a legnagyobb terhelést kapná, rásegítsen a belsőégésű motorra. Hiába van lemerülve az akkumulátor, padlógázra is mindig talál magában annyi szuflát, hogy felvillanjon a műszercsoport tetején az eBoost felirat, és valami irgalmatlan módon meglépjen.
Ez teljesen más élmény, mint amihez hozzászoktunk. Ilyen hirtelen lökést csak a villanymotor adta azonnali nyomaték tud produkálni, és ez elképesztően jól áll neki. Itt is megkapjuk azt a gokartélményt, amiről híresek a Minik. Minden apró mozdulatra azonnal reagál a kormány, de éppen ettől érezzük úgy, hogy az egész kaszni él kezünkben, pedig 1,7 tonna nem elhanyagolható tömeg. Érdekes módon itt nincs erőteljes visszatermelés gázelvételre, ahogy a legtöbb hibridben. Sőt, Green módban, üresben vitorlázik, és inkább Normalban lassít valamelyest magától, így én is utóbbiban hagytam inkább, noha van az a forgalmi szituáció, ahol éppen a kigurulással vagyunk „zöldebbek”.
Összességében nem érzem az átütő változást a facelift előtti Countrymanhez képest. Reméltem, hogy a még több digitális felület majd teret ad a hibridrendszer felhasználói élményének javítására, de ez nem történt meg. 2017-ben ez volt a Mini első félelektromos tömegmodellje, így elnézőbbek voltunk vele, de mostanra, amikor a Mininek már full villanyos autója is van, összeszedettebb struktúrát várnék egy 12,3 milliós prémium crossovertől. Ugyanakkor hatótávja érdemben növekedett, és Countrymannél stílusosabb városi crossovert nem is érdemes keresni, mert úgysem találunk. A Countryman az a társ, akire napközben is gondolsz, és zsizsegő tenyérrel várod, hogy újra vezethesd.
