Nahát! 225 lóerő is bőven elég, ha okosan van beosztva. Az első generációs Mégane R.S. pedig ésszel lett hangolva, szakértő kezek által.
Viktor cimborám ért a francia autókhoz. Ezt onnan tudom, hogy megtérített velük kapcsolatban. Sose tagadtam, hogy nem voltam oda a francia autókért, ha tagadtam is, az arcomra úgyis kiült. Viktor viszont megtanította, hogy mindez csupán azért van, mert rossz példányokkal kerültem kapcsolatba addigi életemben. Neki viszont van egy állandóan változó autógyűjteménye (mármint valódi autókkal, a tologatósokból már kinőttünk, azt hiszem), amiben mindig a legizgalmasabb francia járgányok sorakoznak, amik valamiért a maguk nemében különlegesek és szerethetőek.
Most először egy valódi hot hatch-el bővült az autóparkja, amikért én őszintén rajongok, így ősszel találkozót sürgettem. Többek között azért is, mert éppen akkor járt nálam az i30 N, így érdekes összevetésnek ígérkezett, hogy hova tart a sportos ferdehátúak világa. Meg amúgy is: több hot hatch, több móka. Nem is csalódtam.
Azonban, amíg az i30 N egy új játékos, addig a Mégane R.S. egy élő legenda. Akik értik a „szakmát”, mind arra esküsznek, hogy a Mégane R.S. első generációja volt az egyik legjobb hot hatch valaha. Itt újra visszatérnék az előző felvetésemhez, miszerint csak a megfelelő példányt kell kipróbálni, ugyanis vezettem én már ilyet, de kívül nagyobbat szólt, mint odabent, márpedig ezek a méregzsákok azért születnek, hogy a sofőrt szórakoztassák elsősorban.
Viszont Viktor pénzt adott egy ilyenért, szóval ez nem lehet rossz. Valami csoda folytán mindig sikerül keveset futott, jó állapotú példányokat találnia, és ez most sincs másképp. Mindössze 68 000 kilométer van a 2005-ös Mégane R.S. tesztalanyban, és elképesztő, de még azzal a Pirelli abroncsszettel volt szerencsém tesztelni, amivel kigurult a gyárból. Azóta persze kapott új Pilot Sport 4-eseket, no meg GT Performance kipufogókat, hiszen Viktor is érezte, hogy ha valamiben még érdemes fejleszteni az első Mégane R.S.-t, az a hangja.
Eleve, ettől a hirtelen-narancs fényezésről már első pillantásra olvadozik az egyszerű autós lélek, a szögletes vonalairól pedig ordít a békebeli 2000-es évek eleje. Ilyen merész fartörést azóta sem látott az autóipar, az R.S.-ek ráadásul duplakipufogót, elöl pedig ralis ködlámpákat kaptak, amik nem is gondolnánk, hogy mennyit dobnak az összképen. Baromira értenek a vonalakhoz a franciák, és jól értik – a mai napig egyébként –, hogy egy hot hatch-hez legalább annyira hozzátartozik a szívdöglesztő külső, mind a mesélő futómű.
Utóbbit nem igazán volt esélyem vallatni a rövid próbakörön, ellenben arra nagyszerűen rávilágított a Mégane R.S., hogy 225 lóerő mindenre is elég, és, hogy mennyire feleslegesen erősek lettek mára a hot hatch-ek. A hatalmas turbólyuknak is megvan a maga varázsa, de már a 275 lóerőt se tudta értelmesen levinni az aszfaltra az i30 N. Durrog, csattog, kitépi a kezedből a kormányt, de a hülyegyerekek is felnőnek egyszer, és akkor vesznek egy Mégane R.S.-t. Ami egyébként mára 300 lóerőnél jár, de a megfelelő teljesítmény leadásról tanultak egyet és mást már a versenypályákon.
Ugyanis a lóerők számolgatásánál fontosabb a motor karakterisztikája, és az első generációs Mégane R.S. kétliteres turbómotorja olyan finoman építi a nyomatékot, hogy szinte szívómotor karaktere van. Kinek hiányzik a változó szelepvezérlés… Közben egyébként kellően morcos a hangja, gázelvételkor némi ropogással. Éppen annyira, hogy ne legyen fájdalmas vele a hétköznapi közlekedés, de azért érezzük, hogy miben ülünk. Itt nincs módválasztó, itt tényleg rajtunk múlik, hogy mennyire merjük, mennyire tudjuk kiautózni.
Hiszen éppen erről szól egy hot hatch. Folyamatos tanulás a volán mögött, a határok kergetése. Hidd el, úgyis megváltozol, amint becsukod a hatalmas ajtót (oh, mennyire hiányoztok háromajtósok), és bekapcsolod a narancs biztonsági öveket. Hasonló színnel varrták egyébként a kormányt, a váltót és az elképesztően kényelmes bőrüléseket is. Sajnos az utastér nem tükrözi a külső vidámságát, de ez vezetés közben úgysem fog érdekelni.
Fontosabb azonban a váltásérzet, ami a hosszú váltókar ellenére meglepően jó. Nem olyan fémes, mint mondjuk egy Type R-ben, és nem is olyan puha, mint egy Focus RS-ben, de az biztos, hogy ennyire jól megvezetett váltókulissza nem volt az alap Mégane-okban. Talán éppen a harmonikus teljesítmény leadásnak köszönhető, hogy ennyire szépen rá lehet folyatni az útra kigyorsításkor, no meg persze a Renault Sport egyedi függőcsapszeges első felfüggesztésének. Stabilan tart, de nem szed szét, hiszen a hétköznapokban is helyt kell állnia. No, meg a versenypályákon, ahol remélhetőleg egyszer közösen körözünk majd!
