Ilyen helyzetben még nem voltam. Mindig csak úgy rám találtak az autók. Szerencsére sosem kellett kutatnom őket. Egészen mostanáig, amikor is kikerültem a használtautó piacra, hogy megtapasztaljam annak minden mélységét és magasságát. De leginkább mélységét.
Körülbelül májusban döntöttük el a párommal, hogy itt az idő valami kényelmesebb, tágasabb hétköznapi autóra váltani. Nem véletlen, hogy az első használtautós keresőm is május 6-ai. Azóta keresem a megfelelő utódját a négy éve nálam lévő Ford Fiesta S-nek. De mégis mire lehet leváltani egy Fiesta S-t? – hangzott el rendkívül gyakran a kérdés az irodai, baráti és családi körben. Ötletem sem volt, hogy hol kezdjek neki, úgyhogy belőttük az igényeinket: legyen kompakt, ötajtós, benzines – hiszen leginkább városban használjuk majd – és ha már váltunk, gondoljunk egy nagyot, és legyen 2010 utáni. Egy dolgot húztam ki a kívánság listámról: a sportosságot.
Arra viszont még én sem voltam felkészülve, hogy a kompakt kifejezés alatt a kereskedők még mindig a csapott fenekű 3-as BMW-re gondolnak. Igen, valahol ott a 90-es években tart fejben és hozzáállásban az autókereskedők nagy része, de azért voltak pozitív kivételek. Ahogy valószínűleg a legtöbben, mi is az Élessarok bermuda-háromszögében kezdtünk neki a tapasztalatgyűjtésnek. A telepen, ahol valahogy minden autóban 145 ezer km van, és olyan érzést keltenek bennünk, mintha ők tennének szívességet, hogy eladják nekünk az autót. Nem is szabad komolyan venni a helyet, arra mindenképp jó volt, hogy szűkítsük a kört, hogy mire van szükségünk.
Először a Kia Ceed/Hyundai i30 párossal kezdtük a keresést, de csakhamar kiderült, hogy az 1,6-os dugattyúja kilyukad, ha kokszos a teteje, a megbízhatónak kikiáltott 1,4-es szívómotor pedig zabálja az olajat. Volt olyan, aki a legnagyobb nyugalommal jelentette ki, hogy 1000 kilométerenként rá kell tölteni egy litert, de az nem olyan vészes. Mivel alapvetően japán autós voltam, ezért megpróbálkoztunk a Honda Jazzekkel is, de a Becsületesnepper által is felturbózott kultuszának köszönhetően döbbenetesen túl vannak árazva, ahhoz képest, hogy egy műanyag kisautóról beszélünk, ami hajlamos a rohadásra. Ugyanez igaz a Suzukikra is.
Volt még a keresőmben Ford Fiesta – ha már azzal úgyis volt tapasztalatom, Honda Civic és Kia Rio/Hyundai i20 is, de ezekből érdemi választék egyszerűen nincs itthon. Úgyhogy végül arra jutottam, hogy nem véletlenül izzítottam be májusban azt a Ford Focus keresőt. Mivel nem akartam felgyulladni, ezért az Ecoboostokat élből kizártam, és rámentem a szívó 1,6-os motorra, ami nálam már jól bizonyított. Kaszniváltozatokra direkt nem szűrtem, mert nem akartam megfosztani magunkat egy esetleges szép darabtól, noha kombira egyelőre nem volt szükségünk.
A második generációs Focusokról csakhamar lemondtam, hiszen kiderült, hogy a Mk3 sokkal kevésbé hajlamos a rohadásra. Szinte minden megtekintett autó alja remek állapotban volt. Ugyanakkor ez nem volt elmondható a műszaki állapotukról. Volt olyan, ahol a kereskedő elmagyarázta nekem, hogy teljesen rendben van, hogy minden megálláskor leáll a motor. „Ez a buzi start-stop csinálja.” – ebben ugye nincs start-stop. Illetve volt olyan is, amiken az a gumiszett volt, amivel kigurult a gyárból. Nem hittem a szememnek.
Mégis eljön az a pont, amikor már minden romon elgondolkozik az ember, mert annyira siralmas itthon a kínálat. Ilyenkor viszont mindig eszembe jutott, hogy van egy 17 éves, 200 ezernél is többet futott kisautó a garázsomban, ami jobb állapotban van műszakilag, nincs telehányva, és nincs telekarcolva a kasznija. Akkor most miért adnánk ez alá?
Már tényleg a végső elkeseredés fázisában voltam, amikor fél után végre megtaláltuk azt az Mk3-as kombit, amit végül azonnal elhoztunk. Pedig indokolatlanul drágán volt meghirdetve. Napokig nem is ment érte senki, mígnem én úgy voltam vele, hogy egy esélyt megérdemel. Gyönyörű Lunar Sky fényezésben, a legszebb 17-colos felniken, a legerősebb szívó 1,6-os motorral, 125 lóerővel, és Titanium felszereltséggel, amiben minden értelmes funkció benne van: ülésfűtés, tempomat, könyöklő, Sony hifi, elektromos behajló tükrök, kulcs nélküli indítás, króm díszlécek és persze a csinos ködlámpák. 2011 év végi, 133 000 ezer kilométerrel, ráadásul a kezdetek óta magyar. Ez volt az ultimate autó, amire fél éve várok. Úgyhogy telefonáltam egyet.
Mint kiderült, egy szörnyen rendes, gondos tulajdonosa volt, aki csak azért tette fel drágán az autót, hogy elkerülje a kereskedőket. Flottás autóként kezdte az életét, aztán 2015-ben került ahhoz a tulajdonoshoz, akitől én megvettem, és aki annyit ment vele egy évben, mint én két hónap alatt. Noha vannak rajta harci sérülések itt-ott, már a motor beindításakor hallottam, hogy ez végre úgy szól, ahogy kell – ahogy az én előző motorom. Vajpuha váltóval és futóművel. Olyan volt vezetni, mint egy új autót. Egy nagyobbacska alkudás után el is hoztuk, és az első száz kilométer alapján szerintem jóban leszünk.
Nagyon jó vezetni, anélkül, hogy ehhez gyorsan kéne menni, és elképesztően dögös. A folyamatosan lejtő övvonalával, az izmos kerékjárati ívekkel, és most már az osztott hűtőrácsok is tetszenek. Különösen a kombi kasznin érvényesül jól ez a formavilág. Az én szememnek egyszerűen kecsesebb a fara. Ráadásul minden pillanatban érezni, hogy ez egy sokkal modernebb autó. Igazából még nem is fogtam fel, hogy az enyém. Kicsit olyan, mint csak teszten lenne nálam – ahol azt hiszem, hogy nagyon kedveseket írnék róla. Ja! Igazából már ezt is teszem.
