Most jövök a moziból, szóval még friss az élmény. Nem szoktam ilyet, de most úgy érzem, szétvetnek a gondolatok a film kapcsán, amiket azonnal meg akarok osztani.
Hogy mit jelentett az F9, azaz az autós kultfilmnek indult, majd lövöldözős hollywoodi filmsorozat kilencedik része egy olyan fiatal számára, aki még az eredeti Halálos Iramban filmeken nőtt fel, majd a Tokiói Hajsza hatására 10 éven át dolgozott a drift világában fotósként és videósként? Nos, nosztalgiát. Újra. Ugyanis az előző néhány rész inkább telt számomra kínos feszengéssel, mint az autós lelkem kiszolgálásával – talán azt a pillanatot kivéve, amikor Brian hófehér Suprája külön utakat vett Dom Chargerétől.
Mostanra nagyon eltértünk az első rész aranyos és rendkívül szerethető egyszerűségétől, ami akkoriban az összes velem egykorú, kezdődő autóbuziságban szenvedőt beszippantott. Őszintén rajongtam a sztoriért, ami először merte hitelesen bemutatni az utcai gyorsulások világát. Egyszerűen én is a részese akartam lenni, bár nem volt egyszerű dolgom, hiszen hazai viszonyok köszönő viszonyban sincsenek azzal, amit Los Angeles képviselt már a 2000-es évek elején is, és azóta is.
A második rész már puhább, ha úgy tetszik giccsesebb volt, de így is megkaptam a magam tuningautó adagját. Akkoriban még Need for Speedekkel nyomultunk a P4-es számítógépen, szóval nem tűntek annyira gagyinak a törzsi minták, az indokolatlanul nagy szárnyak vagy a neonok – bár utóbbit kezdem újra rendkívül megkedvelni valami furcsa perverziónál fogva. A beszélgetős részeket úgyis mindig átugrottam, amikor huszadjára tettem be a VHS kazettát.
Aztán jött a harmadik rész, ahol a sorozat kiteljesedett számomra, én pedig azóta is Japánba akarok utazni. Megismertetett velem egy sportágat, egy hobbit, ami az életem egy rendkívül fontos és tartalmas szelete lett. Egy szubkultúrát, aminek megannyi intenzív és boldog élményt, illetve őszinte barátságot köszönhetek.
A negyedik rész? Igazából azt se tudom, hogy mi történt benne. Ahogy a további négy részből is csak a korábban említett Brian búcsú maradt meg élesen. Egyre nagyobb fegyverek és egyre idiótább háttérhatalmak bukkantak fel a filmekben, bezzeg valamire való autók egyre kisebb számban. Az autók számának csökkenésével az érdeklődésem is lankadni kezdett. A spin-offokat például nem is láttam.
Tegnap viszont egy hirtelen ötlettől vezérelve, hosszú idő után újra visszaültünk a moziba a párommal, és basszus nagyon jól szórakoztam a Halálos Iramban 9-dik részén. Végre elértünk oda, hogy a film kineveti saját magát is, ettől felszabadultabb, őszintébb, végsoron szórakoztatóbb lett. Már nem lepődünk meg, ha Roman és Tej kirepül az űrbe egy Pontiac Fieroval. Csak hátradőlünk és nevetünk, hiszen a film maga is ezt teszi.
Ugyanakkor sikerült annyi nosztalgiával, és a korábbi filmek legendás motívumjaira való utalással teletömni a filmet, amitől számtalanszor elhangzott belőle, hogy „Na neee, ez mekkora.” Amikor Dom elszólja magát gyorsulás közben, hogy „Too soon”, én már mögé is képzelem, hogy „junior”. Vagy amikor előkerült Han narancs-fekete Toyota Suprája, nehezemre esett nem elolvadni. Ja! Igen. Han él. Naná. Mondjuk, ezzel nem lövök le semmit, mert az előzetesben is megjelenik.
Zseniálisan rekonstruálták Dom apjának halálát, amiről korábban csak infómorzsákat ismertünk meg, mégis a sztorivonal szerves részét képzi. Most mégis kénytelenek voltak elővenni és részletesebben kidolgozni ezt a szálat, ugyanis megjelenik Dom eddig gondosan elhallgatott öccse, akinek a csavaros sztoriját fokozatosan bontja ki a történet. A helyszínek közötti gyakori ugrálással elérték, hogy ne unatkozzunk, de, hogy Cardi B mit keresett benne, az teljes rejtély marad számomra.
Ugyanakkor az is bennem van, hogy a nosztalgiafaktor elpuffogtatása után vajon mivel fog még előrukkolni a filmsorozat a következő részekben? Ugyanis az F9 szórakoztató, szerethető tényezői sem a mostani filmnek, hanem a zseniális első részeknek az elismerései, amik akkora nyomot hagytak bennünk, a 2000-es évek elején öntudatukra ébredő pattanásos autóbuzikban, hogy még 2021-ben is fel tud állni, a szőr a karunkon.
Egy biztos, a film végén nyitva hagynak egy kaput. Egy hatalmas kaput, egy kék Skyline begurulásával. Ami miatt máris várom a következő részt.